2016. augusztus 4., csütörtök

1. Fejezet

Sziasztok Drágaságok! 

Alig tudok megszólalni. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi visszajelzést fogok kapni! Nem is igazán hittem el először... Nagyon szépen köszönöm, hogy a kommentjeitekkel mosolyt csaltatok az arcomra! El sem hiszem, hogy csak a prológus után 3 feliratkozót kaptam! Annyira imádlak titeket! Köszönöm, hogy olvassátok a blogot, nagyon sokat jelent nekem! Remélem most is legalább annyi visszajelzést kapok, mint ezelőtt! 
Kellemes olvasást!
Puszi; Virág 


A tehetetlenség, ami elfog, amikor rájössz, hogy pillanatok alatt 180°-os fordulatot vett az életed, mert a szerelmed egy kegyetlen betegségben szenved, az örjítő. Az érzés, amikor bármit megtennél, hogy visszakapd azokat az időket, amikor még nem volt beteg az életed értelme, mindent felülmúl.

Harry-nek ezek a gondolatok jártak a fejében, amikor hajnalban felébredt Louis kórházi ágya mellett. Elgémberedett az egész teste, a háta megfájdult, hiszen nem a legkényelmesebb egy széken ülve többé-kevésbe átaludni az éjszakát. Halkan felkelt a székéről, majd nagyot nyújtózkodva elindult az ablak felé. Kipillantva látta, hogy már kezd világosodni. Résnyire kinyitotta az ablakot és nagyokat szippantott a beszökő friss levegőből.

Megfordult, majd hátával az ablaknak támaszkodva Louis-t figyelte, aki még javában aludt. Apró teste szinte egy vonalban volt az ággyal. Rossz volt így látnia Tommo-t. Nem bírta tovább távolról nézni hiszen szeretné kihasználni a maradék időt, s ezt a lehető legközelebb szeretné tölteni Louis-hoz. Ezért inkább visszaült a székére és a lehető leggyengédebben – a Lou kézfejében lévő infúziós tű miatt –, összekulcsolta a kezüket. Csak az EKG-gép rendszeres pittyegése zavarta meg a csendet. 
Minden rossz gondolatot kizárt az agyából, s csak az édesen alvó Louis arcára koncentrált. Remélte, hogy szerelme valami szépet álmodik és elfelejti egy kis időre a valóságot.
Néhány perc múlva az ajtó nyitódása zavarta meg a csendet. 

– Jó reggelt Mr. Styles! – lépett beljebb egy aranybarna hajú alacsony ápolónő. – Celeste vagyok, az éjszakás nővér, de hívjon nyugodtan Celi-nek. 
– Jó reggelt magának is!
– Még műszakváltás előtt jöttem ellenőrizni az infúziót és a gyógyszereket. Felkelt az éjszaka folyamán, esetleg voltak fájdalmai? – kérdezte, miközben beállított valamit az egyik Louis mellett lévő fehér gépen.
– Nem kelt fel. Legalábbis nem vettem észre.
– Értem. – bólintott. Az első vizit reggel 9-kor lesz, akkor a doktor úr mindent el fog részletesen magyarázni.
– Oké, köszönöm!

A nővér látta, hogy Harry nagyon maga alatt van. Odalépett mellé, majd barátságosan megkérdezte:

– Szeretne beszélgetni? Tudom, hogy milyen lesújtó a tudat a betegségről, és talán jobban esne, ha ki tudná beszélni magából.

Hazza pár pillanatig elgondolkodott, de végül arra a döntésre jutott, hogy megpróbál beszélni az érzéseiről, ha már Celeste ilyen barátságosan rákérdezett és nincs más, akivel megoszthatná a gondolatait.

– Először csak szeretném, ha tegeznél, úgyis sokat fogunk még találkozni. – mosolyodott el, bár a mosolya nem volt őszinte, de próbált úgy tenni, mintha az lenne. Nem akarta, hogy Celi lássa, hogy mennyire rossz kedvű.

– Oké Harry, de akkor te is.
– Okés. Igazából csak fáj a tehetetlenség. Hogy nem derült ki előbb, pedig akkor még nagyobb lett volna az esély a felépülésre. Csak nem akarom látni a szenvedését... Nem akarom sírni látni, mert attól én is el fogok gyengülni, pedig azt nem szabad látnia. A támasza kellene, hogy legyek. Félek, hogy nagyon hamar elmegy az időnk. Félek, hogy nem tudom eléggé kimutatni az iránta érzett szerelmemet. És nem utolsó sorban a rajongók reakciójától is félek. Sok mindentől félek, mert nem voltam felkészülve erre. Bár szerintem egy ilyen hírre nem is lehet. Én szeretem őt Celi, és nem akarom elveszíteni... – már-már a könnyeivel küszködve próbálta összeszedni a gondolatait, de csak mondott mindent, ami akkor eszébe jutott. Nem érdekelte, ha nem függ össze, csak ki akart adni magából mindent, ami felgyülemlett benne az éjszaka folyamán.

Celeste türelmesen végighallgatta Harry-t, majd egy aprót sóhajtva megszólalt.

– Kezdem az elején. Rengeteg rákos beteg hozzátartozójával leültem már beszélgetni és mindegyik megemlítette a tehetetlenséget, és hogy miért nem derült ki előbb a betegség. Erre mindig csak azt tudom mondani, hogy mindennek megvan az oka. Nem szabad elveszítened a hitedet Harry! A jó dolgokra kell koncentrálnod. Tudom, hogy így nehéz, de hidd el, ez nagyon fontos. Tudod a szerelmednek ez nagyon sokat segítene lelkileg. Mert neki talán még nehezebb elfogadnia a betegségét, csak nem mutatja ki feléd, mert fél, hogy még jobban összeomlassz. Ez gyakori az ilyen esetekben. A szerelmedet pedig mindig ki tudod neki mutatni. Ilyenkor az apró dolgok, mint például simogatások, apró mosolyok, az, hogy fogod a kezét, ahogy most is - pillantott az összekulcsolt kezekre. -, sokkal többet tudnak jelenteni, mint a nagy dolgok, mert ezekkel jobban érzékelteted, hogy mennyire fontos számodra. A betegsége viszont egy olyan dolog, ami napi szinten változhat.

Harry megijedt ettől a kijelentéstől, de közbeszólás helyett inkább figyelt tovább.

– Most még nincsenek durva változások, de lelkileg fel kell készülnöd azokra is.
– Mit értesz ez alatt?
– Azt, hogy lesznek rosszabb napok, ez ilyenkor már elkerülhetetlen. Amikor már nagy fájdalmai lesznek, esetleg oxigén maszkra lesz szüksége és erős fájdalom csillapítókra... De neked ezekben az időkben is mellette kell lenned. Ez nagyon fontos. Bizonyított tény, hogyha az embernek mindig minden esetben ott van a legfontosabb támasz az életében, például a szerelme, akkor sokkal jobban veszi az akadályokat, és ez még mellesleg természetes fájdalom csillapító hatással is bír.
– Mindenben mellette leszek. És próbálok erős lenni. – határozta el magát egy apró mosoly kíséretében.
– Ha esetleg máskor is szeretnél beszélgetni, akkor nyugodtan keress meg. Néha nappal is itt vagyok, de többségében csak éjszaka.
– Köszönöm, biztosan megkeresem majd még.
– Most viszont mennem kell a többi beteghez, mert mindjárt váltás lesz. Kitartás Harry! – szorította meg a szabad kézfejét a nővér, majd kiment a kórteremből.

Az igazat megvallva Hazz érezte, hogy jót tett neki ez a kis beszélgetés. Mostantól még inkább azon lesz, hogy Louis-nak könnyebb legyen. Bár már előre nagyon félt, de tudta, hogy kell a támasz a szerelmének.

Olyan 8 óra körül járhatott az idő, amikor Louis ébredezni kezdett. Harry a mozgolódásra azonnal felkapta a fejét. Elmosolyodva vette észre, hogy az ágyon fekvő fiú éppen egy nagy ásítás közepette a szemeiből törölgeti a csipákat.

– Jó reggelt Kedvesem!
– Neked is Hazz! – mosolygott rá, majd egy puszit nyomott a fiú kézfejére.
– Hogy vagy? Nem érzel fájdalmat? – kérdezte aggódva, mire Louis felnevetett.
– Olyan cuki vagy, hogy így aggódsz értem. Jól vagyok és nem fáj sehol semmim. Figyelj Hazz, ne gondolj már folyton arra a szarra! Élvezzük ki amíg nem fáj. Oké?
– Oké. – bólintott a göndör. Örült neki, hogy legalább Louis jobban viseli, mint ő.
– A fiúk hol vannak? – kérdezte, mikor látta, hogy csak ketten vannak.
– Tegnap haza küldtem őket miután elaludtál. Nem akartam, hogy ők is aggodalmaskodjanak, inkább pihenjék ki magukat. De mondták, hogy majd bejönnek.
– Ja, okés. Kérhetek valamit?
– Bármit Édesem.
– Szeretnék egy reggeli csókot.

Harry elmosolyodott azon, hogy Louis milyen cukin kérte, s legszívesebben azonnal fel is falta volna, de most inkább nem tette.

Felkelt a székről, és átült Louis mellé az ágyra. Egyik tenyerével megsimította a kék szemű fiú arcát, majd lassan ráhajolt az ajkaira. Tudta, hogy Louis jobban szereti a lágy és romantikus csókokat, ezért inkább azzal ajándékozta meg. Louis magához húzta a mellette ülő fiút, majd szorosan átölelve a nyakhajlatába fúrta az arcát. 
– Köszönöm! – suttogta.
– Nem kell Lou-m, ez természetes. Sosem kell kérned, csak tudod kicsit bizonytalan vagyok, hogy most mi jó neked, és mi nem.
– Oh, Baby... Még nem haltam meg. – nevetett, bár Harry-nek nem tűnt viccesnek. – Oké, sajnálom, nem így akartam. Csak tudod, nem akarom, hogy bármiben is meggátoljon a betegségem. Szeretném, ha ugyanúgy boldogok lennénk mint eddig. Ez a fránya rák nem fog beleszólni az életünkbe! Nem engedem neki.
– Annyira imádom, hogy nem rontja el a kedved.
– Ki akarom élvezni az életet amíg lehet.

Már egy kicsivel 9 óra után járt az idő, amikor megérkezett az orvos és két nővér.

– Most elmondok mindent, amit fontos tudniuk. – nézett a férfi Louis-ra, majd Harry-re. – maga az elrákosodás már jelen van az egész tüdőben és áttéteket is képzett az egész szervezetben, de még csak kis mértékben. Egy bizonyos szintig tudtuk volna kemoterápiával és sugárkezeléssel kezelni, de ebben az állapotában már nem használna. Úgyhogy sajnálom, de ilyesfajta kezeléssel már nem tudjuk majd enyhíteni a fájdalmait.

Louis megszorította Harry kezét, mert tudta, hogy a göndörke nem áll messze a sírástól a hír hallatán. A zöld szemű felnézett a barátjára, aki csak egy bólintással biztosította, hogy minden rendben.

– Semmi baj doktor úr, elfogadom, hogy nekem most ez jár a sorstól. – Viszont fájdalom csillapítókat majd tudunk alkalmazni. De ha nagyon ragaszkodnak hozzá, akkor megpróbálhatjuk a kezeléseket, de ne jósoljon nekik sok esélyt. Viszont annak ugye vannak mellékhatásai. Többek között a hajhullás, hányás, fáradékonyság. Magukra bízom a döntést. Az esti vizitig van idejük.
– Mi lesz ha a kezelés mellett döntünk, és mi, ha nem kérjük? – szólalt meg Harry. Szeretne jól dönteni Louis-val, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat kelljen a szerelmének átélnie.
– Ha a kezelést választják, akkor nem garantált, de minimális javulás lehet, viszont sajnos itt már nincs felépülés, ez már csak a fájdalmat csillapítaná valamelyest. De ugye a mellékhatásokat is figyelembe kell venni. Ha viszont nem kérik, akkor a fájdalom erősségétől függően különböző fájdalom csillapítókat fog kapni. Én azt tanácsolom, hogy inkább a második lehetőséget válasszák, mert ott kevesebb a lelki sérülés, ha mondhatjuk így. Értem ezalatt a hajhullás miatti hiányérzetet és önbizalom hiányt. Nem mondom, hogy könnyű döntés, de meg kell hozni, és mi végig azon leszünk, hogy Mr. Tomlinson-nak minnél kevesebb fájdalma legyen, ebben a nehéz időszakban. Azt viszont még szeretném elmondani, hogy most még láthatóan jól érzi magát, de ez pillanatok alatt megváltozhat. Bármikor jelentkezhet erősebb mellkasi fájdalom, légszomj, vagy bármi ilyesmi. Sajnos a rák ilyen kiszámíthatatlan. Azonnal jelezzenek a nővérhívón, ha bármi ilyesmit észlelnek.
– Értjük, és köszönjük a tájékoztatást Doktor úr! – zárta le röviden Harry, mert hirtelen azt sem tudta, hogy mire gondoljon.

Szüksége volt arra, hogy egyedül lehessenek Louis-val és átgondolják a dolgot.

– Nagyon szívesen, és ha minden rendben lesz, akkor majd csak az esti vizitnél találkozunk. Viszlát! – lépett ki az ajtón nyomában a két nővérrel, akik le írták Louis értékeit, amíg az orvos magyarázott.

– Várjon kérem! – kiáltott még időben Louis.
– Mi a gond?
– Mennyi időm van még vissza?
– Ez nehéz kérdés... Sok mindentől függ... – próbálta húzni, de Louis nem szerette a kertelést.
– Mondjak ki!
– Maximum 2 hónap. Sajnálom. – mondta ki nagy nehezen, majd eltűnt az ajtó mögött.

Harry nem tudta irányítani az érzéseit. Louis ágyára visszaülve magához szorította a fiút, s próbálta visszatartani a könnyeit. Ezt Tommo is megérezte, ezért nyugtató szavakat suttogott Hazz-nak.

– Lou...
– Kicsim – emelte fel Harry fejét, hogy a szemébe tudjon nézni. – ez... Ez nem lényeg... – próbált valami értelmeset kinyögni, de még őt is lesokkolta a tudat, hogy maximum 2 hónapja van hátra. 

Pedig nem érzi magát annyira betegnek. Köhög, meg fáj a mellkasa, de ezeket már megszokta és betudta a néhai pár szál ciginek.

Louis most először fogta fel igazán a dolog súlyosságát. Eddig csak holmi kigyógyulható kis megfázásként fogta fel, de az orvos utolsó szavai eléggé észhez térítették.

Mindketten utat engedtek a sós könnyeknek, s közben úgy szorították egymást, mint akik sosem akarjak elengedni a másikat. Bár ez így is volt. Nem gondoltak semmire, csak hagyták, hogy felszínre törjenek az érzelmek. Így látták most helyesnek.

Pár perc múlva már viszonylag megnyugodva el kezdtek gondolkodni, hogy ezt mégis hogy mondják el a fiúknak és a rajongóknak. Tényleg, hiszen a rajongók még semmit sem tudnak, csak a mentőt látták a koncert után. Ez nehéz lesz, mindketten tudták. De azt is, hogy megküzdenek ezzel az akadállyal.

Pont mikor ezt kigondolták, betoppant a 3 fiú, akik rögtön megérezték, hogy nagy baj van.

– Beszélnünk kell egy fontos dologról fiúk! – kérte Lou a könnyeivel küszködve.





6 megjegyzés:

  1. Úristen...2 hónap?? Az. Keves...nee...mingyart sírni fogok.
    Tetszet imádtam ❤ de itt abba hagyni ?? 😢

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen 2 hónap. De ez lehet akár több is, vagy kevesebb... :/ de reméljük, hogy inkább több lesz. :).
      Örülök, hogy tetszett!
      Ne most sírj! Lesz még rá alkalom...
      Ha minden jól megy, akkor hétfőn új rész ;) addig meg már nincs sok!
      Imádlak, és köszönöm a kommentet!
      Puszi; Virág ❤

      Törlés
  2. Basszus ezen tuti mindig sírni fogok!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Előfordulhat, de majd próbálok boldog pillanatokat is belecsempészni. ;)
      Köszönöm a kommentet!
      Puszi; Virág ❤

      Törlés
  3. Aztán kurva már csak 2 hónap szegények. Imádtam.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De az lehet több, vagy akár kevesebb is :/
      De idővel kiderül. ;)
      Én meg téged imádlak! ❤
      Köszönöm a komit!
      Puszi; Virág ❤

      Törlés