2016. december 23., péntek

Karácsony Apa Nélkül

Sziasztok Drágaságok!


Igaz, hogy még nincs Karácsony, de az olvasóim kérésére kicsit előbb hoztam az ajándékotokat.

Ebből a novellából kiderül, hogy milyen volt Harry első Karácsonya Louis nélkül.

Előre szeretnék boldog karácsonyt kívánni minden olvasómnak! Kívánom, hogy legalább ebben a rövid időszakban boldogok legyetek és minden rendben legyen! Szeretlek Titeket!

Kellemes olvasást!
Puszi&ölelés; Virág.

Karácsony Apa Nélkül

Harry

Nem tudom, miért vagyok még itt.

Louis hiánya lassan már felőröl. Minden este egyedül fekszek le a közös ágyunkba, s a pólóját szorongatom. Már alig érzem rajta az illatát, de ennek ellenére nem dobom el. Nem lenne szívem hozzá. Már csak ezek vannak belőle és számomra ez kincs. Kincs, ahogy ő is az.

Mindig reménykedve várom a reggeleket, hogy mikor kinyitom a szemem, Louis legyen az első, akit meglátok. De nem! Nem, mert az ágy üres mellettem minden reggel. Csak tapogatom a hideg paplant, de ugyanúgy lapos. Nincs itt. Dühömben, vagy fájdalmamban – már nem is tudom – a párnámat a falhoz vágom, és zokogásban török ki. – Szaros rák! Miért vetted el tőlem? – ordítom, s az arcom a másik párnába nyomom. – Nem bírom nélküle...

A mosolya, a kócos haja, a viccei, a fura szokásai, és a gyönyörű hangja... Minden egy csapásra csak emlék lett. Szívfacsaró emlék.

Az érzés, mikor végre megnyugszok, s az ágyból kimászva a konyha felé veszem az irányt, majd felteszem a kis kotyogóssal a reggeli kávét és várom, hogy Lou mögém lépve belecsípjen a hátsómba, de aztán rájövök, hogy ez sincs többé... Na azt nem lehet szavakkal kifejezni.

Oké, igaz, hogy nem szerettem, mert az ijedtségtől sokszor lefejeltem a szekrényt, de most bármit megtennék azért, hogy ez újra a mindennapok része legyen.

Lefőtt a kávé, ezért egy csészébe – természetesen Lou kedvencébe – töltve félreteszem és összedobok egy kis reggelit.

Sonkás szendvics tojással. Louis is mindig ezt ette. És mindig én készítettem el neki.

Átmegyek az asztalhoz, majd leülve elkezdem megenni. Közben a telefonomat nyomkodom.

A rajongók képeit nézegetem. Nehezen tudják elfogadni, hogy feloszlottunk. Pedig igen. Hivatalosan is. Louis nélkül nem voltunk az igaziak. Nélküle nem ment.

A feloszlásunk után én próbáltam eltűnni a nyilvánosság elől és többnyire sikerült is. Nem nagyon mozdulok ki itthonról. Csak akkor, ha muszáj.

Zayn és Niall maradtak és szólóban próbálkoznak. Elég jól megy nekik. Z már kiadott egy albumot, Ni pedig most dolgozik rajta. Örülök a sikereiknek.

Eleinte én is megpróbáltam szólóban, de nem jött össze. Nem tudtam felénekelni a dalaim, mert az össze Lounak szól és emiatt mindig elsírtam magam.

Aztán inkább maradtam annál, hogy itthon a füzetemben elírogatom a dalokat, aztán kész. Nekem így a legjobb.

Van egy dalom. Az Immortal. Ez szólt Lou temetésen is. Igazából eredetileg a fiúkkal írtuk, de aztán átírtam egy teljesen más verzióra.

Erre vagyok a legbüszkébb, mert számomra az összes közül ez jelenti a legtöbbet. Ebben benne van minden, amit Louis iránt éreztem és érzek a mai napig.

Már ha mondhatjuk ezt, hiszen sokan azt mondják, ha valaki meghal, akkor már nem lehetünk belé szerelmesek. Ez szerintem nem igaz.

Fájt látni a két hónapon át tartó szenvedését, de a legsokkolóbb talán az volt, amikor az esküvőnk napján a karjaim közt ment el. Nem bírtam felfogni. Megcsókoltam, de már nem csókolt vissza. Nem kelt fel és nem mosolygott rám.

Csak ültem a kertben, s zokogva szorítottam magamhoz a testét. Az apró kis vékonyka testét, ami a hónapok alatt szinte csak csont és bőr lett.

Elvesztettem az időérzékem, ezért nem tudom mikor, de valamivel utána kijött Liam és odajött hozzánk. Hallotta, ahogy sírok és meg akarta kérdezni, hogy mi a baj. De aztán nem kellett semmit sem kérdeznie, mert magától rájött.

Temetés. A második legfájdalmasabb a halála után.

Nem tudtam rendesen elbúcsúzni tőle. Akármennyi időt is lettem volna vele, semennyi sem lett volna elég. Semennyi.

Az a kép, ahogy az esküvői öltönyében fekszik a koporsóban, örökre megmaradt. Emlékszem, csak álltam mellette és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Akkor utoljára voltunk kettesben, úgy, hogy még láthattam őt. Az ajándék, amit adtam neki – egy üveg szív és az egyik gyűrűm –, egy apró kis dolog volt, de szívből adtam, ahogy minden mást is. Betettem a keze alá, majd megpuszilva az arcát végleg elbúcsúztam tőle.
Vagyis megpróbáltam.

Remélem, ott fent boldog és senki sem bántja. Nem érdemelné meg, hiszen így is rengeteg rosszat kapott az élettől. Néha, mikor elgondolkozok, rájövök, hogy Isten talán nem véletlenül szólította magához. Lehet, hogy Lou itt már nem lett volna boldog. Pedig én mindent megtettem volna annak érdekében.

Louis naplója. A barna kis füzetecske... Minden nap elolvasom, pedig már kívülről tudom minden sorát. Szeretem, mert mindenről őszintén írt benne. Még arról is, amiről nem beszéltünk sosem. Igaz, nem hosszú, de jobb, mint a semmi. Valamennyire segít feldolgozni az elvesztését.

Ma megyek az árvaházba. Valóra váltom a szerelmem álmát. Reményeim szerint sikerül örökbe fogadnom egy kisfiút. Boo mindig is azt szeretett volna.

Nem tudom, hogy lelkileg mennyire vagyok erős. Szeretném a kisgyereket, de vajon jó lenne itt neki? Nincs párom, akivel együtt nevelném és az sem egészséges, hogy éjszakánként órákat bőgök és szét van vagdosva a kezem...
Tudom, mindkettő az én döntésem. Így tudom csak enyhíteni a fájdalmam. Na de mindegy is, ott majd úgyis megmondják.

Délután 3 órára kell mennem. Felöltözök, iszok egy pohár vizet, majd a tükörnél rendezem a vonásaimat. Most egész normálisan néz ki a fejem. Nem vörösek és táskásak a szemeim. Haladok.

Mától megváltozok. Családot szeretnék. Vagyis csak egy gyereket, de még ahhoz is hosszú az út. De Louis-ért megteszem.
Egy óra autózás után odaérek az árvaházhoz. Mosolyogva kiszállok az autóból, majd azt bezárva elindulok a kerítés kapu felé.

A gyerekek az udvarban játszanak. Néhány homokozik vagy labdázik, míg a többiek fogócskáznak. De az egyik kis barna buksi szomorúan üldögél a padon.

Ám amikor belépek, felkapja a fejét, s iderohanva átöleli a lábaimat.

Ugye te haza viszel? – kérdezi csillogó szemekkel.

A szívem nagyot dobban, s széles mosoly húzódik az ajkaimra.


***3 hónap múlva***


Kint nagy fehér pelyhekben hull a hó. A teljes tájat fehérség borítja. Bent a házban kellemes meleg árad szét a kandallóban pattogó tűznek köszönhetően. December 24-e van, Szenteste.

A kandalló előtti kanapén ülök a kis barna naplóval a kezemben. A szemeim könnyesek, de tovább olvasom. Van egy részlet, ami nagyon fájdalmas számomra, de sosem ugrom át. Az, amikor Lou arról ír, hogy mit tett vele a betegsége és a kórházi lét.

Annyira fáj az az őszinteség, amivel leírta, hogy sokszor szünetet kell tartanom. De aztán ahogy tovább haladok, egy olyan több oldalon át tartó gondolat van, amiben azt vezette le, hogy szerinte úgy már nem tudtam szeretni őt.

Pedig ez nem igaz. Az állapota semmit sem változtatott a hozzá fűződő érzéseimen. Ugyanúgy teljes szívemből, szerelemmel szerettem – és szeretem még mindig –, mint előtte.

Pszichológushoz kell járnom. Az örökbefogadás egyik feltétele volt, hogy rendben legyek lelkileg. Az első vizsgálatkor igazából teljesen megbuktam, de aztán ahogy eljártam a beszélgetésekre, egyre jobban éreztem, hogy segít ez nekem. Amikor Lou elment, a fiúk is mondták, hogy menjek el, mert nem akarták, hogy tovább vagdossam magam. Pedig abba menekültem. Minden nap csak egy vágás. De úgy éreztem, segít, pedig tudtam, hogy igazából nem.

Már leszoktam róla. Nehéz volt, de sikerült. Egy kicsit büszke is vagyok magamra és remélem, Louis is. Látszanak még a hegek, de már elhalványulóban vannak. Talán jobb is így.

Így sikerülni fog a célom, hogy egyszer majd újra igazán boldog legyek. Mert szeretném.

Apuci! – szűrődik be egy hang a nappaliba. Tommy, a kis fiam hangja. – Hé apuci, mi a baj? – mászik fel a hozzám, amikor meglátja, hogy sírok. Az ölembe fészkeli magát, s aprócska kezeivel átöleli a derekam.
Ma lenne apa 26. születésnapja, kicsim. – a szemeimet megtörölgetve veszek egy nagy levegőt, s nyomok egy puszit a buksijára.

Tommy a kis fiú, akit örökbe fogadtam. Nem volt egyszerű procedúra, de több hónap után végül sikerült. Nem is olyan kicsi, öt éves. Nagyon okos és értelmes. Igazi eleven fiúcska. Nagyon szeretem őt.

Mindent elmeséltem neki, persze csak az életkorához mérten. Tudja, hogy Louis nagyon beteg volt és felment az angyalokhoz, mert ott nem fáj neki. Az sem volt titok, hogy régen együtt énekeltünk egy bandában.

Ne sírj, apuci! Apa nem szejetné ezt, hiszen tudod, a napjóban leírta, hogy mennyire szejeti a mosolyodat. – motyogja a a mellkasomba. – Ejmedünk megjátogatni? Csinájok neki ajándékot.
Elmegyünk kicsim, el. – ölelem magamhoz, s nyomok egy apró puszit az arcára. – Na akkor nyomás a szobádba, csinálj valami szépet apának!

Becsukom a naplót, majd felállva vissza viszem a szobába és berakom Lou párnája alá. Mindig ott tartom. Az ágyra leülve elgondolkozok kicsit.

Az első karácsonyom nélküle. Fájdalmas és szomorú. Főleg azért, mert ma van a szülinapja. Már 26 éves lenne a drágám...
Viszek neki ajándékot. Úgy, mint Tommy. Ő biztosan rajzol valami szépet én pedig írok neki. Egy kis levelet, amit majd eldugok a sírjánál. Másnak úgysincs semmi köze hozzá.

Egy lapot és tollat elővéve elkezdem vezetni a sorokat. Nem a fájdalmas dolgokat és érzéseimet írom le, hanem azt, amit kívánok neki és azt, hogy már elkezdtem valóra váltani az álmát. Remélem, örül neki.

Fél óra múltán elkészültem. Egy A4 lap mindkét oldalát teleírtam. Belecsúsztatom egy kis borítékba, majd kimegyek és belerakom a kabátom belső zsebébe.

A konyhába sétálva csinálok egy kis teát, s közben megszólal a telefonom. Liam az.

Szia! – veszem fel.
Szia Harry! Arra gondoltam, hogy elmehetnétek valahova Tommyval én pedig addig feldíszíteném a fátokat. Benne vagy?
Pont elmegyünk Lou-hoz, úgyhogy igen. Köszönöm a segítséget Liam, valahogy még meghálálom!
Nem kell Hazz, szívből teszem. Mikor menjek?
Egy fél óra múlva ráérsz. Addig még teázunk egyet meg Tommy befejezi a rajzot. Az ajándékok a ruhásszekrényemben vannak, majd tedd ki őket légy szíves!
Rendben.
Köszönöm még egyszer!
Nincs mit! Szia!
Szia!

A telefont elrakva lezárom a teafőzőt, majd két bögrébe töltök az italból és ízesítem. Pár perc múlva Tommy szobájában a szőnyegen ülve nézem, ahogy rajzol.

Mi készül kicsim? – kérdezem kíváncsian.
A csajádunk. Te vagy jobb ojdalon, én középen, apa pedig baj ojdajon. – mutatja a lapon szereplő figurákat. – Neked csinájtam hosszú göndöj hajat és zöjd szemeket, apának pedig angyaj szájnyakat. Mejt azt mondtad, hogy apa egy angyaj. – Érzem, ahogy könnyek kezdenek el lefolyni az arcomon.
Igen kicsim, apa egy angyal. Egy igazi angyal. – bólogatok, s közben letörlöm a sós cseppeket.
És én fogom a kezetek, mejt szejetjek titeket.
Én is szeretlek kis fiam. – mosolyodok el könnyes szemekkel. – És apa is.
Ejkészüjtem, mehetünk. – pakolja el a színes ceruzáit, majd a rajzot összehajtva odaáll a szobaajtóba. Felkelek, s a konyha felé indulok.
Gyere kicsim, idd meg a teádat aztán indulunk. – hívom ide és a kezébe adom a bögréjét.
Jendben. – mindketten megisszuk az innivalónkat utána pedig felöltöztetem Tommyt és a kabátomat felvéve bezárom az ajtót.

Most éppen nem esik a hó, de szép fehér a táj. Útközben látunk néhány hóembert és hógolyózó gyerekeket. Tommy megígérteti velem, hogy majd mi is játszunk olyat. Nem tudok nemet mondani.

Egy tíz perces út után odaérünk a temetőbe. A parkolóban leállítom az autót, majd kiengedem Tommyt hátulról. Az kocsit bezárom, megfogom a kezét, s elindulunk be, Lou sírjához.

Odaérve Tommy elengedi a kezem, s közelebb lép. Biztatást kérve rám pillant, s én bólintok. Az egyik váza alá beteszi a rajzot, közben pedig én is oda megyek. A levelemet becsúsztatom a rajzhoz, majd a kis fiam kezét megfogva hátrébb lépek.

Apuci, apa mit csináj odafent? – kérdezi angyali arccal, s szavaitól könnybelábadnak a szemeim.
Vigyáz ránk. És figyeli, hogy milyen okos kis fiú vagy. – mosolyodok el.
Apa küjdte a havat is? – És ebben a pillanatban elkezd esni a hó. Szép nagy pelyhekben.
Igen kicsim, biztosan.

Építhetek egy picike hóembejt apának? Csak hogy ne jegyen egyedül.
Persze. Segítek is. – guggolok le és egy kis havat felvéve formázok egy golyót. – Ez lesz a teste. – mutatom. – Csak kicsit nagyobbra kell csinálni.
Akkoj ez a feje. – teszi rá. – Hozok kezeket és szemeket. – lép a közelünkben lévő fa alá és felvesz néhány ágat és kavicsot. – Ezek jók jesznek. – jelenti ki, majd felteszi őket. – Készen is van.
Ügyes vagy kicsim. Tedd oda nyugodtan. – mutatok fel a sírkő sarkára, és ő oda teszi. – Apa biztosan nagyon örül neki.

Eszembe jut, mikor az első közös telünkön hóangyalokat csináltunk Louis-val. Feküdtünk a friss hóban és hemperegtünk. Csókolgattuk egymást és random kis hócsatákat rendeztünk. Olyanok voltunk, mint az ovisok. De jól éreztük magunkat és az volt a lényeg. Aztán bent a házban csináltam forrócsokit és a kanapén összebújva megittuk. Utána a kandalló előtti szőnyegen csodálatos dolog történt. Egy gyönyörű szeretkezést éltem át a szerelmemmel. Nem az volt az első, de számomra az egyik legszebb. Sosem felejtem el. Akkor még igazából csak ismerkedtünk a másik testével. Szépen apránként felfedeztünk mindent. Hogy mi esik jól és mivel tudjuk boldoggá tenni a másikat. Még amikor Lou élt, akkor is szoktunk csinálni ijeneket, pedig már úgy ismertük egymást, mint a tenyerünket. De most már ez is a múlt...

Apuci, megyünk? – ránt vissza a gondolataimból Tommy. – Máj fázok. – arca kipirult a hidegtől, de mosolyogva néz fel rám. Rendezem a vonásaimat, majd bólintok.
Megyünk kicsim. Meg kell nézni, hogy megjött-e a Jézuska.
Juj, az jó! – örvendezik, s a kezemet megfogva elindul. Elmosolyodva küldök egy puszit Lou-nak, majd Tommyval beszállok az autóba.

Hazaérve beállok a garázsba és kiengedem a fiam, aki el is fut az udvarba. – Gyere kicsim! – hívom be. – Holnap játtszunk majd, de most nézd meg, hogy megjött-e a Jézuska! – nem kell kétszer szólnom, mert pár másodperc alatt abbahagyja a hógolyók gyártását és bejön. Leveszi a kabátját, s felakasztja a fogasra, a cipőjét pedig beteszi a helyére.

Utána besétálunk a nappaliba. A meglepődéstől a kezeit a szája elé kapja. – Megjött a Jézuska! – kiáltja és odarohanva megnézi a fán lévő díszeket és cukrokat.

Mosolyogva odalépek és leülök a szőnyegre. – Apuci, ez gyönyöjű! Olyan nagy és díszes.
Igen, kincsem. És láttad már, hogy mi van alatt? – mutatok a színes papírral becsomagolt dobozokra. – A legnagyobb a tiéd.
Ez nehéz. – húzza a szőnyegre kuncogva.
Bonts ki!
Jendben. – tépi le róla a csomagolást. A dobozt kinyitva fülig érő mosoly húzódik az ajkaira. – Apuci, nézz ide! – mutatja a doboz belsejét. – Nagyon jégóta szejettem vojna ilyet. – veszi ki a markolót és a két teherautót a dobozból.
Örülsz neki?
Igen. – bólogat hevesen. – De a te ajándékoddaj mi jesz? – utal a fa alatt lévő kisebb csomagra.
Az apáé. Nekem nincsen ajándékom, mert én már megkaptam. Számomra te vagy a legszebb ajándék, kis fiam. – ölelem magamhoz gyengéden. – Szeretlek Tommy!
Én is szejetjek apuci és köszönöm, hogy veled lehetek! – nyom egy puszit az arcomra. – Apuci... – kezd bele lassan, amikor elengedem.
Mi a baj?
Apának kócos haja vojt és szejette a fekete öjtönyt?
Igen, de miért? – kérdezem kíváncsian.
És apa szejetett mosolyogni?
Igen.
Apa itt van.
Tessék? – kérdezem meglepetten, s körbenézek, de nem látok sehol senkit.
Apa ott ül a kanapén fekete öjtönyben, kócos hajjal és mosolyog. Azt mondja, hogy hiányzunk neki, és vigyáz jánk.
Kicsim, ez nem játék, ne mondj ilyet! – szidom le kicsit.
De apuci, nem viccejek! – rázza meg a buksiját. – Most ott üj mögötted és hajadat tekejgeti. Azt üzeni, hogy nagyon szejet minket és kéji, hogy ne jegyél szomojú, mejt akkoj ő is az jesz. – Lemerevedve nézek magam elé. Éreztem, ahogy valaki piszkálta a hajam, de azt hittem, Tommy az. Én ezt... Ezt nem hiszem el.
És... És most mit csinál? Vagy mit mond? – kérdezem, s letörlöm a kibukó könnycseppjeimet.
Most megöjej minket és azt mondja, hogy mindig itt lesz nekünk és sosem kejj néjküje kajácsonyoznunk. – mosolyodik el. Tudtam, hogy Lou megölelt, mert amikor Tommy mondta, különleges dolgot éreztem. Elmosolyodva magamhoz húzom a kis fiam és nyomok egy puszit a homlokára.

Karácsony apa nélkül, de közben mégis vele.





2 megjegyzés:

  1. Szia. Hát újra itt vagy. :)
    Köszönöm szépen, ennel csodásabb névnapi ajándékot nem is kaphattam volna.
    Annyira bele éltem magam az olvasásba hogy észre sem vettem mikor kezdtem el sírni.
    Gyönyörű volt. Igazi lezárása ennek a remek blognak. Tökéletes lett. <3 :-*
    Szóhoz sem jutok.
    ÉS ELSŐ LETTEM!!!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa, Életem! ❤
      Nagyon szívesen. Örülök, hogy tetszett!
      Köszönöm kedves szavaid! ❤❤

      Törlés